Klienseim sokszor beszámolnak arról, hogy bizonyos kapcsolataikban úgy élik meg, hogy másnak kell mutatniuk magukat, mint amilyenek valójában. Nem merik felvállalni, amit valójában éreznek, mivel szeretnék elkerülni a konfliktus lehetőségét mások szempontjai alapján hoznak döntést, azt amit elvárnak tőlük. Úgy érzik az ilyen kapcsolatokban a valódi érzés felvállalása kockázatos lehet, az elfogadás elvesztésével, komoly kritikával járhat. Legyen szó akár családi, akár munkahelyi környezetről.
A legtöbben attól félnek, hogy a környezet vagy család megszólja, kritizálni fogja, vagy felülbírálja döntéseiket, ezért sok esetben a megfelelési vágy győz. Utána pedig rossz érzések maradnak bennük.
Mi baj van ezzel? Miért ne lehetne szüleink vagy főnökünk javaslatai meglátásai szerint leélni akár az egész életünket? Csak semmi saját döntés, nem?
A helyzet sajnos nem ilyen egyszerű. Kutatási eredmények szerint, ha tartósan mások igényeit szolgáljuk ki, a sajátjainkat háttérbe szorítjuk, hiteltelenek vagyunk önmagunkkal, annak megvan az ára. Koncentrációs készségünk csökken, stressz szintünk emelkedik, megnő a pszichoszomatikus betegségek kialakulásának kockázata. Vagyis testünk mintha fellázadna az ellen, hogy ezt tegyük magunkkal.
Az önazonosság élmény lényege, hogy a belső és külső világunk egybecseng, összhangban van, kongruens. Az önazonosság megadja azt a szabadságot, hogy lehetek, aki vagyok, érezhetek, amit érzek, meghozhatom a magam döntéseit, elfogadom magam, ezért nem akarok nagyon mást mutatni, mint amit megélek vagy gondolok és vállalom a felelősséget döntéseimért. Mondhatok nemet. Felnőtt ember vagyok, vállalom magam és az értékrendemet, nem mutatok mást, mint ami bennem van.
Természetesen az önazonosság nem kell, hogy azt jelentse, hogy mindennel szembemegyünk, amivel nem 100%-ban értünk egyet, inkább csak az arany középutat, hogy nem hazudunk nagyokat magunknak, nem nyomunk le a saját torkunkon olyan dolgokat, amivel már nagyon nem tudunk azonosulni.
Talán az első lépés az önazonosság felé, hogyha felismerem, ha a másik ember csak azért fogad el, mert látszólag teljesen egyetértek vele, akkor igazából nem is ismer, nem tudja, valójában ki vagyok, és mit gondolok, mivel kapcsolatban mit érzek. Szóval az igazi énemet, igazi gondolataimat, lehetősége sincs megismerni, így nem tud kiderülni, őszinte énemet is annyira kedvelné-e, vagy csak addig jó a kapcsolat, amíg teljes az egyetértés.
Ezen a ponton dönthetünk arról, hogy saját belső egyensúlyunk és önmagunk iránti hitelességünk fontosabb, vagy a konfrontáció teljes elkerülése.
