„Legtöbbünk szeretne egy diktátort magának-noha lehetőleg egy jóindulatút-, hogy rá háríthassa át a felelősséget, hogy azt mondhassa: ’Te vettél rá, hogy ezt tegyem, nem az én hibám.’ Csakhogy nem tehetjük meg, hogy egész életünkben valaki másnak az esernyője alatt állunk, aztán meg panaszkodunk, amiért vizesek lettünk. Az áldozatszerepet úgy lehetne jól meghatározni, hogy ilyenkor a fókuszt önmagunkon kívül tartjuk, és magunkon kívül keresünk valakit, akit hibáztathatunk az aktuális körülményeinkért, vagy akin keresztül meghatározhatjuk céljainkat, a sorsunkat, vagy azt, hogy mennyire vagyunk értékesek.” /Edith Eva Eger: A döntés/
Ahogy olvasom Edith Eva Eger könyvét, rengeteg olyan részlet van benne, ami annyira tisztán, egyszerűen és érthetően írja le az emberi lélek működéseit, hogy azt érzem, szeretném hatalmas plakátokon viszontlátni őket az utcán. Azt érzem, szeretném, ha ezeket a dinamikákat egyre több ember átlátná, értené, tudatosítaná, ezáltal kezébe kerülne a döntés, akarja-e tovább működtetni az életében, vagy esetleg megérett az idő a változásra. Sok gondolatot elindít bennem, ebből szeretnék néhányat megosztani ebben a cikkben.
A fenti idézet egyik fő üzenete számomra, hogy felelősséggel tartozunk a saját életünkért, lelki állapotainkért, kommunikációnkért, és ezt olyan sokszor elfelejtjük. Felelősséggel tartozunk, tetteinkért, választásainkért, döntéseinkért és ezt a felelősséget senki másra nem háríthatjuk át.
Van választásunk, van döntésünk még olyan helyzetekben is, ahol (sokak szerint) jogosan azonosulhatnánk az áldozat szereppel. Hogy hol van a választásunk, döntésünk szabadsága?
A fejünkben és lelkünkben. A gondolatainkban. Az érzéseinkben. Abban, hogy választhatunk, milyen belső narratívákat mondunk magunknak. Választhatunk, hogy akarjuk-e tovább hallgatni azokat a belső monológokat, belső kritikus hangokat, amiket először gyerekként mondtak rólunk, majd belsővé tettük, és a végtelenségig ismételtük magunknak („Nem vagyok elég jó. Én ezt nem érdemlem meg. Nem vagyok elég szép. Nem vagyok elég okos. Szerencsétlen vagyok. Nagy az orrom.” stb, stb.).
Akarjuk-e folytatni azokat az önbántalmazó, önsorsrontó köröket, ahol úgy bánunk magunkkal, mint valakivel, akit egyáltalán nem szeretünk? Dönthetünk arról, szeretnénk-e a továbbiakban is kizsákmányolni magunkat testileg vagy érzelmileg. Dönthetünk, milyen kapcsolatokat választunk magunknak. Olyat, ahol értékesnek és szerethetőnek élem meg magam, vagy olyat, ahol a szeretetlenség érzése csak erősödik napról napra?
Választhatunk milyen érzéseket és üzeneteket közvetítünk másoknak. Választhatunk, hogy végeláthatatlanul panaszkodunk, mágikusan ismételgetjük, mi nem jó, miért „hülye” a másik, miért borzalmas hely a világ. Vagy megállhatunk és figyelhetünk. Önmagunkra, érzéseinkre, belső hangunkra. Meghallgathatjuk a másikat. Mi lehet amögött, amit mond? Vajon ő milyen narratívát mesél magának önmagáról, a világról? El kell-e fogadnom az ő valóságát az én valóságomnak?
A döntés mindig felelősség. Nem mondom, hogy könnyű. Azt sem mondom, hogy fájdalommentes. A döntés felnőtt, érett személyiséget igényel, szembenézést a múltunkkal, jelenünkkel. Sok elengedést, megbocsátást és önmegbocsátást. Ez nem a könnyebb út. De napról-napra egyre jobban hiszem és látom, hogy megéri.